Amikor belevágtam az epoxi gyantába, teljesen más képet festettem magamnak arról, merre is tart ez az egész. Az esküvői vonal volt az, ami elindított – kisebb tárgyak, emlékek megőrzése, semmi több. Gyűrűtartók, poháralapok, aprócska dolgok, amikben valaki más legnagyobb napjának egy darabkája marad meg örökre. Ez volt az elképzelés, de merőben más lett belőle.
Elkapott egy olyan flow, amikor egyik ötlet jött a másik után, ami már nem fért bele abba, amiben addig gondolkodtam. Nyolc hónappal a kezdés után már az első fali tükrömet öntöttem, és onnan nem volt visszaút.
Minden a saját tapasztalataimon alapul
Ez az egy mondat talán a legjobban összefoglalja azt, ahogy én ehhez az egészhez állok. Nem volt senki, aki megmondta volna, mit csináljak. Nem jártam tanfolyamra, hanem belevágtam – és ahol elrontottam, ott tanultam. Ahol nem sikerült, ott próbáltam újra. Néha könnyek között ugyanazt a hibát kétszer, háromszor is elkövetve, mire rájöttem, mit rontottam.
Ez lassabb út, kétségtelen – de már az enyém.
Ezt követően jöttek az asztalok, az ívelt formák, a vázák, az épített struktúrák. Minden új darabbal finomodott a technikám, mélyült a gyantához való kapcsolatom, és egyre inkább tudatosult bennem, mit is figyelek öntés közben. De valahol mélyen, az összes munka alatt ott motoszkált egy gondolat:
Mi lenne, ha mindez felkerülne a falra?
Nem tükörként, nem is szimplán, hanem önmagában – képként, akár fém keretben.
Az Amour: Az első epoxi fali képem
Ez lett az első epoxi fali képem neve. Nem véletlenül.
Ehhez a képhez egészen különleges érzések fűznek, és ez elsősorban nem magáról a képről szól, hanem arról a személyről, aki ott volt velem az öntése alatt.
Vannak pillanatok, amikor az ember egyszerűen boldog. Nem magyarázza, nem kérdőjelezi meg – csak megéli. Ha rövid időre is, én ezt éreztem, amikor ez a kép megszületett. És ezt az őszinte bár szeszélyes érzést sikerült belevinnem ebbe a képbe.
Színek, textúrák, virágok: Ahol a személyiségem megnyilvánul
Stílusában, színeiben, textúrájában és a felhasznált virágokban – ez az a darab, ami eddig a leginkább tükrözi azt, hogy ki is vagyok valójában. Bár nem gondolom, hogy a jövőbeli munkáimnál ez mindig így lesz, ebben a pillanatban az Amour teljesen az enyém lett.
A rózsaszín peóny-k (pünkösdirózsák) azok, amik elsőre megragadják a tekintetet. Van bennük valami ellenállhatatlanul vidám és ugyanakkor drámai – egyszerre könnyedek és teltek, egyszerre gyengédek és erőteljesek. Mellettük ott a dupla tulipán mélyvörös színeivel, ami csendben, de határozottan jelen van. Az orchideák – fehér, rózsaszín és szinte áttetszőek – visszafogott eleganciával állnak be a sorba, nem tolakodnak, de ha rájuk nézel, nem tudod levenni róluk a szemed.
A zöldek a személyes kedvenceim, így nem voltam fukar velük; bőven kerültek bele. A fekete ombre technikám pedig mindent mélyebbé, drámaibbá, gazdagabbá tesz. Fehér alapon ezek a virágok szépek lennének.
Fekete alapon pedig élnek.
Semmi sem volt véletlenszerű benne, hiszen napokig terveztem. Mégis, amikor kész lett, úgy nézett ki, mintha a virágok véletlenszerűen lebegnének a gyantában.
Ami még hátravan
A kép hamarosan egy fém keretbe kerül, amit arany színezés tesz majd igazán exkluzívvá. Addig is így néz ki – nyers valójában, puritán módon a műhely asztalán, olyan fényviszonyok között, amelyek nem igazán illetik meg. És szerintem így is megállja a helyét.
Vannak dolgok, amikre igazán büszke vagyok ebben a munkában. De a legnagyobb talán az, hogy végre ezt is megcsináltam. Kíváncsi vagyok, kinek a szívét rabolja el, és kinél talál otthonra az Amour. Hamarosan elkészül a keret és a fotózást követően felkerül a webshopba.
Részletek végett vedd fel velem a kapcsolatot, vagy egyedi rendelés miatt kattints az alábbi gombra.